Boldogult ifjúkoromban trükkök százait hordtam a tarsolyomban, ha kellett, akár hosszú órák hosszat is szórakoztatni voltam képes társaságomat. A dolgom persze akkor volt könnyebb, ha legalább egy pakli kártya a rendelkezésemre állt: Rodolfó könyveiből több tucatnyi remek mutatványt megtanultam, ezek között voltak egészen elképesztőek, látványosak, amelyek láttán a laikusoknak általában leesett az álla. De nem estem kétségbe akkor sem, ha az ördög bibliája nem állt a rendelkezésemre, elszórakoztattam a társaságot egy doboz gyufával, néhány pénzérmével is. Ha toll-papír akadt, feladványok, számtrükkök sokaságát tudtam bemutatni. De ha csak egyetlen árva zsineg akadt a kezem ügyébe, pár csalafintaságra még ezzel is szolgálhattam. Ha beültünk a barátaimmal valahová iddogálni, pár perc alatt bűvészasztallá tettem az előttem álló felületet...
Aztán lassan elmaradoztak az attrakcióim. A gyerekeim voltak az utolsó közönségem.
Emlékszem, egyszer a kisiskolás Csönge rimánkodva kérte, áruljam el valamelyik trükk nyitját. "Bűvészember" nem szívesen tesz ilyet, azért azt mondtam neki, hogy én ugyan elárulnám, de ezt csak a Nemzetközi Bűvészszövetség engedélyével tehetném. Csönge csalódottan elsomfordált, de pár perc múlva egy lapot lobogtatva jött vissza: "Apu, jött egy faxod."
A papíron saját gyerekírásával a Nemzetközi Bűvészszövetség nevében megadta az engedélyt a trükk bemutatására.
Leleményességének nem tudtam ellenállni: felfedtem a féltve őrzött szakmai titkot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek