Mintha fát vágnál

2012.04.04. 16:57

    Amikor egyik levelében Elektra azt állította, hogy: "Te játszani is úgy játszol, mintha fát vágnál", az ifjú Oresztész elég komolyan megsértődött, leginkább azért, mert a penge telibe találta. Oresztész ugyanis valóban roppant módon szeretett játszani, de ezt a vágyát legtöbbször valami merev programszerűséggel elégítette ki. Mondhatni: játékaiból hiányzott a játékosság. "Akkor most barkochbázzunk", mondta, ha pillanatnyi csend állt be a társalgásban. Megtette ezt akkor is, ha kettesben sétált Elektrával, akkor is, ha hárman-négyen éttermi asztalnál ültek, de akkor is, ha a tízfős házibulizó társaság pár órányi intenzív táncolás után lerogyott kicsit pihenni. "Én már gondoltam, kérdezhettek" - rikkantotta Oresztész, és nem hangolta le a többiek ajkbiggyesztő elutasítása. "Akkor gondoljál te. Tárgy?" - szegezte neki a társaság azon tagjának, akiben akár csak a leghalványabb hajlandóságot felfedezni vélte. Nem adta fel akkor sem, ha első próbálkozásával kudarcot vallott. "Na jó, akkor játsszunk Mr. X.-et. Én vagyok, hmm, mondjuk Mr. Bé. Kérdezhettek!"
     
    Tudta jól, ebben a játékban a kérdezők hatalmas fölényben vannak a feladóval szemben, ami talán kecsegtetheti őket, ezen felül számított a természetes emberi kíváncsiságra - "Ugyan kicsoda lehet az a híres ember, akinek B-vel kezdődik a neve?" -, így előfordult, hogy valaki felelőtlenül megkérdezte: "Te festetted meg Vénusz születését?" Oresztész azonnal lecsapta a magas labdát: "Nem, nem vagyok Botticelli!" Erre még ketten-hárman beszálltak: "Te fordítottál magyarra egy román népballadát, amelynek a címe egy mozgalom jelszavává vált?" "Nem, nem vagyok Bartók Béla. De a Csak tiszta forrásból nem a címe a balladának, hanem a záró sora." Erre valaki elhatározta, most kérdez valami rafináltat: "A te regényedben szerepel Woland?" De Oresztész azonnal kapcsolt: "Meg Korovjov és Azazello! No és persze a Mester és Margarita. - nem, nem vagyok Bulgakov." -
     
    Oresztész roppant módon élvezte ezeket a pillanatokat. Ebben bizonyára szerepet játszott a tudás-fitogtatás hiúsága is, mégsem ez volt a fő motiváló erő, hanem, hogy szüksége volt az effajta stressz-közeli helyzetekre, amikor is felszökhetett az adrenalin-szintje, kipirulhatott az arca és valami édes részegítő érzés foghatta el. Ezért akart mindenáron játszani, ezért erőltette rá társaságára. És ha nem sikerült sem barkochbára, sem Mr. X.-re rábeszélnie őket, előjött a szópókerral, a különböző szekreter-játékokkal, az információs-asszociációs páros próbával, végül az "Ezt mutasd meg"-gel. És ha sorra mindegyiket elutasították, még akkor is akadt ötlet a tarsolyában: "Na jó. Akkor gyufaszálat gyújtok és körbeadom. Akinél elalszik, annak mindenki feltehet egy rázós kérdést. Ha az illető válaszolt, ő gyújtja a következő gyufát". Ebből aztán nem ritkán több órás "őszinteségi játék" alakult, amely, mutatta a tapasztalat, bizonyos ponton beszélgetéssé, nem ritkán heves szócsatává vált. Már senki nem akart gyufát gyújtani, még kevésbé táncolni: hajnalig faggatták egymást és mondták a magukét, cáfoltak és igazoltak, érveltek és hosszú bizonyításokba bocsátkoztak. Mindezt nem egyszer hajnalig. Néhány ilyen házibuli alatt igen alaposan megismerték egymást - és önmagukat, ahogy ezt a delphoi szentély felirata megkövetelte.
     
    Oresztész még hosszú évekig ezeknek a vitáknak a tapasztalatából profitált, itt tanulta meg nézeteit a legérthetőbben és a legnagyobb bizonyító erővel kifejteni. De itt tanulta meg azt is, hogy jó vita elképzelhetetlen ellentmondás nélkül, így nem egyszer vállalta Hádész ügyvédjének szerepét: ha túl nagy volt az egyetértés, akkor a saját véleményével ellenkező kijelentéseket kezdett tenni, ezzel késztetve a többieket, hogy a sajátjuk mellé új és újabb érveket sorakoztassanak fel. Maga is itt tanulta meg a jó vita alapszabályát: mindig új, mindig más argumentumokat kell felhozni, különféle területekről vett példákat kell említeni, analógiákat találni, indukálni és dedukciót végezni, ellentmondásokat találni az ellenfelek okfejtésében - közben a sajátunkat is folyamatosan felülvizsgálni. Vitázni csak azzal, azokkal érdemes, akik hasonló szándékkal fognak hozzá - és semmi értelme azzal szóváltásba keveredni, aki valamely mély meggyőződés alaptételeinek folytonos ismételgetéséről hiszi azt, hogy vitázik.
     
    És megtanult még valamit. Azt, hogy olykor maga az érvelés is teremthet véleményt. Hogy nincsenek előre gyártott, kész igazságok - az igazság olyan út, amelyen a mások ellenvetéseivel és a magunk kételyeivel egyaránt megküzdve haladunk, gyakran meg-megállunk, le-letérünk róla, sőt nemegyszer vissza is fordulunk rajta - és az út végén nincsen semmi, semmilyen nagy bizonyosság, semmiféle végső megvilágosodás, mert a megismerés nem zárható le, az igazság nem diszkrét, hanem kontinuus, mint maga az idő.
     
    Oresztész egész további életében a még oly éles, "életre-halálra" szóló vitákat is játéknak, szellemi erőpróbának fogta fel. Ilyenkor felvillanyozódott, kipirult az arca, gyakran meg is izzadt. Mint akiből hiányzik a valódi játékosság. Mintha fát vágna szenvedélyesen.
süti beállítások módosítása