Úgy adódott, hogy vagy huszonöt éven át, partner és alkalom híján, alig-alig hódolhattam szenvedélyemnek. Rendszeresen szinte csak tízen-huszonévesen játszottam, az utolsó nagy partikat Imre barátommal egyetemi munkahelyünkön, éjszakai ügyeletességeink alatt, miközben a labor kemencéiben rotyogtak a folyékonyra hevített félvezetők. Aztán már csak időszakos és alkalomszerű partik adódtak, Sajószögeden, átutazóban, sógorbátyámmal, Egerben Lisztóczky tanár úrral, Baján sógornőmmel – és itthon nagy ritkán családtagjaimmal (akikből azonban hiányzik az engem fűtő szenvedély). A sajószögedi játszmák érdekessége egyébként, hogy ott Balla Endre dédapám sakk-készletének a figuráit tologattuk Tamás bácsival – néha bizony gondolok arra, halála után megőrizte-e a család a szépen faragott bábukat, s játszik-e velük valaki olyan élvezettel, mint én szinte minden alkalommal, amikor Budapest felé autózva a régi M3-ason megálltunk szusszantani egyet a kedves rokonoknál. »tovább
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek